Ultrafutó Bizottság

Nemes László – 427.065 km-es új 48órás W55 korosztályos világcsúcs eredmény – Beszélgetés Nemes László ultrafutóval

Nemes László a hazai ultrafutás egyik igazi jelenkori példaképe. Korosztályos eredményei 50 km-től egészen a 48órás versenyszámig egyfajta irányfényt mutatnak mindannyiunknak. Megmutatja nekünk, hogy 50 éves kor felett is lehet jól szerepelni, és még az abszolút versenyben sincs leírva ennyi idősen az ember.

A legnagyobb ultrastatisztikai adatbázis szerint 2018-ban indult először ultrafutóversenyen Laci. Jómagam -bár érdeklődve követtem pályafutását, fejlődését- személyesen először a 2025. évi 24órás Magyar Bajnokságon találkoztam Lacival. A Budakalászi Omszki-tó körül, Sallai Zsuzsi emlékére rendezett verseny végén sikerült először megszólítanom, amikoris a nagyrészt szinte ítéletidőben lezajlott versenyen 239 km-es eredménnyel lett Magyar Bajnok. Természetesen gratuláltam a kiváló teljesítményhez, és a MASZ Ultrafutó Bizottsága nevében elmondtam neki, hogy szeretettel várjuk a 24órás Magyar Válogatottba, az októberi franciaországi világbajnokság Magyar Csapatába. Éppencsak kifújva magát a 24 órás verseny végén, teljesen tiszta fejjel köszönte meg szavaimat, és lelkesen jelezte, hogy pontosan ezért jött az OB-re. Azaz, szeretné magát válogatottként megmérettetni Albi városában is, egy nagy világversenyen, igazán kemény nemzetközi mezőnyben is. Mindezt nagyon szerényen, kedvesen, és egyúttal reális céltudatossággal mondta el. Jó volt hallgatni, jó volt érezni ezt a korrekt sportolói, emberi hozzáállást.

A Balatonfüredi Sport Club kiváló ultrafutójával így kerültem közelebbi emberi kapcsolatba, majd pedig Albiban szobatársak is lettünk az IAU 24H VB idején. Laci futott, jómagam pedig csapatvezető-helyettes és segítő voltam. A harmadik szobatárs a szintén segítő Földesi József (Föci) volt, a Tapolcai Trappolók SE vezetője. Nagyon sokat adott az a pár nap, együtt a Csapattal, együtt Lacival. Ez a nagy verseny nemcsak IAU 24H VB volt, hanem egyúttal a WMA (World Masters Athletics) hivatalos versenyrendszerének keretében Masters VB is, ahol Laci az M55-ös korosztályban világbajnok lett! Szerény méltósággal és büszkeséggel ünnepelte a világbajnoki címet! 235,933 kmes eredmény jött össze úgy, hogy Lacinak nem is volt személyre szabott egyéni segítője. Összerakott szépen minden frissítőjét előre, elmondta a többeket is frissítő Föcinek, hogy nagyjából mikor és mit kér, és szinte puritán egyszerűséggel gyűjtötte a kilométereket. Stabilan és egyenletesen. Hangtalanul, extra kérések és igények nélkül. A 41 férfi nemzeti csapatot felvonultató VB-mezőnyben végül a szép 7. helyet szerezte meg a Magyar Férfi Csapat. Bódis Tomi remek új országos csúcsával (279,780 km) és az ifjú Szennyai Dorián erősen meghajrázott (227,320 km) teljesítményével együtt egy 743,034 km-es szép csapateredmény állt össze. Mindhárman, valamint a többi magyar futó is remekül teljesítettek. Lacival kapcsolatban valahogy végig az volt a benyomásom, hogy egy hihetetlenül biztos alaptagja annak a 3 fős csapatnak, akik a 3 legjobb eredményt elérve képezik a VB csapateredményünket. És szinte előre tudható volt, hogy egy olyan eredményt tesz le, ami bármikor és bárhol büszkén vállalható és biztosan hasznosan szolgálja a csapat eredményességét.

A verseny előtti napon elmentünk együtt egy kicsit kaját, innivalót vásárolni, elkísért a nemzeti csapatfelszereléseket bemutató hivatalos helyszínre is, este pedig könyvet olvasgattunk, és közbe-közbe beszélgettünk sokmindenről. Az élet ilyen-olyan kérdéseiről, régi versenyekről, családról, érintőlegesen a VB-vel kapcsolatos eredmény-elképzelésekről. Említette is Laci, hogy a korosztályos versenyre szeretne nagyon odafigyelni, és tényleg komoly tervei vannak. Nem harsogva mondta ezt, csak szépen csendben beszélgettünk róla. Megmondom őszintén, nagyon tetszett és hihetőnek éreztem ezt a szerény céltudatosságot. Szimpatikusnak tartom ezt a típusú hozzáállását a sporthoz. És hozta is az általa eltervezett legjobbat! Mindenféle sallang, allűr nélküli, de sziklaszilárd sportteljesítmény, elejétől a végéig, teljes 24 órán keresztül. A díjkiosztón és utána is kellemesen fáradt derűvel és büszkén tartotta a magyar zászlót.

Beugrik még egy aprónak tűnő, de mégis fontosnak tűnő tényező. A verseny közben volt egy kifinomult kis online kapcsolattartás Laci edzőjével is. Számomra ez egy kicsit meglepő, ugyanakkor nagyon érthető és értékes tényezőként jelentkezett. Egy egészen picit váratlanul ért, hogy egy ennyire stabil teljesítményű ultrasportolónak van edzője. Ugyanakkor nagy értéknek tartom azt, hogy eredményei ellenére is képes érdemben odafigyelni egy számára hiteles másik ember véleményére, álláspontjára, jó tanácsára. De erről majd megkérdezem Lacit a későbbiekben…

Es még egy szimpatikus élmény Laciról: Mindig nagy szeretettel, hálával és büszkeséggel beszélt és beszél az egyesületéről, a Balatonfüredi Sport Clubról, a klub támogató szemléletű vezetőiről és a kedves klubtársakról is.

Emlékeim szerint a verseny utáni ebéd közben, majd a koccintásokkal is fűszerezett lazább hangulatú kis csapatvacsora során is érintettük a közeljövő terveit. Laci is tudott a ‘26 márciusi olaszországi 48órás GOMU VB-ről, és konkrét célállomásként beszélt róla.

Eltelt pár hónap, hideg tél, majd lassú tavaszodás, és összefutottunk március közepén a Tapolcai 50-es OB-n. Egy tanítványát segítette Laci a versenyen, én bíráskodtam. Eközben tudtunk váltani pár mondatot. 2 hét múlva Cinisello Balsamo, 48H VB. Sok szerencsét, Laci! Nála nagyjából minden oké! Ismét konkrétan megfogalmazott célok, nagy célok, igazán nagy célok, nagyon szerény stílusban előadva. Mit is mondjak? Ehhez mindennek klappolnia kell. De tényleg! No de álmok nélkül nem is teljesülhetnek nagy dolgok, nem?!

Március utolsó hétvégéjén, hideg, esős és kíméletlenül szeles időben, a Budakalászi Omszki-tónál rendezték Sallai Attiék a 100 km-es Magyar Bajnokságot. E verseny közben követtük online az olaszországi VB eredményeit. És végül a szpíker kolléga is bemondta a hangosbemondóba Zsu és Laci eredményeit. Örömkönnyek ezerrel!!!

Két héttel a verseny után kezdjük beszélgetésünket. Mit is kérdezhetnék mást Lacitól, mint hogy:

KZ: -Hogy vagy, Laci? Megeszed-e még a hűtőszekrény teljes tartalmát, helyreállt-e már az alvásod? Es milyen érzés a korosztályos világcsúcs-eredményed hitelesítésére várni?

Nemes László: – Először is üdvözlök mindenkit, és köszönöm szépen a méltó bemutatást.

A kérdésre válaszolva: alapvetően kipihentem magam. Időnként még érzek némi fáradtságot, inkább csak délutánonként, amikor egy rövid pihenő jól esik. Az Achilles-ínnal kapcsolatos problémám, ami a 48 óra után jelentkezett, szinte teljesen rendbe jött – minimális érzet még van, de futás közben már egyáltalán nem zavar.

Minden más is szépen helyreállt. Az alvásom még nem tökéletes, de egyértelműen jó irányba halad. Érzem, hogy napról napra közelebb kerülök ahhoz az állapothoz, amikor újra teljes értékű munkát tudok végezni.

És közben történik valami más is.

Az első napokban, a verseny után, úgy ettem, mintha egy feneketlen kútba dobálnám az ételt. Etettem a szervezetem, és rövid időn belül már újra éhes voltam. Mintha egy gép dolgozott volna bennem, ami folyamatosan visszaépíti azt, amit elhasználtam. De közben pontosan éreztem: ez nem csak fizikai folyamat. Ez akarat. Ez hit.

Közben az edzések is lassan újraindultak. Egyelőre még rövidebb, saját tempójú futásokkal, de már egyértelműen a visszatérés és az újabb felkészülés szakaszában vagyok.

És ami a legnehezebb… az nem is a futás volt.

Hanem felfogni azt, ami történt.

427 kilométer.

Az előző 48 órás versenyemen Balatonfüreden 401,5 kilométert futottam. Akkor azt gondoltam, hogy közel vagyok a határaimhoz. Most pedig több mint 5%-kal túlléptem azt. És ezen a szinten ez nem csak számok kérdése.

Ez minden egyes döntés.

Minden egyes pillanat, amikor fáradt vagy… és mégis mész tovább.

Sokat gondolkodtam azon, hogy korábban hol hagytam benne perceket, kilométereket. Most úgy érzem, sikerült ezeket a darabokat jobban összerakni. Nem volt tökéletes – de közelebb volt hozzá, mint valaha.

És talán ez a legfontosabb:

Nem kell tökéletesnek lenni.

Csak egy kicsivel jobbnak, mint tegnap.

A versenyszervezés már elismerte a teljesítményt, így azt gondolom, innentől már csak idő kérdése, hogy hivatalosan is megkapjuk – Zsuzsival együtt – a világcsúcs elismerést.

Én addig is várakozom. Nyugodtan, bizakodva.

Mert amit lehetett, azt megtettem.

És ez az érzés visz tovább.

Mert a cél nem az, hogy elérd a határaidat…

hanem az, hogy rájöjj: sokkal messzebb vannak, mint valaha hitted.

KZ: -Nagyon jó hallani, hogy rendben vagy ezután az egészen elképesztő igénybevétel után! Természtesen továbbra is jó étvágyat kívánok, ha rádtörne némi hirtelen ehetnék, és aludj jókat, élvezd a pihenést. Nyilván túl vagy már pár élménybeszámolón, mégis hadd kérdezzelek arról, hogy:

Milyen volt a verseny, szervezésileg, hangulatilag, az általad lényegesnek vélt szempontok alapján? Milyen volt Cinisello Balsamo városa? Tudtál-e egy kicsit körülnézni a verseny előtt vagy után, akár itt, akár Milánóban? Sportszerető volt-e a közeg, nézők, szurkolók, rendezők? Mennyire volt precíz a rendezés, szállás, étkezés, masszás, orvos, esetleges egyéb specialista szakemberek? Volt-e egy kis jópofa olaszos lazaság? Idehaza hideg, esős és szeles időjárás volt azon a hétvégén; ti esetleg szerencsésebbek voltatok ilyen szempontból? Mennyire foglalkoztál előzetesen a versenyzőtársak megismerésével? Össze tudtál-e esetleg barátkozni más ultrafutókkal? Voltak-e régebbi ismerősök korábbi versenyekről? És persze a szokásos szívmelengető téma: Milyen volt a Magyar Csapat, a VB-re kiutazó ultrafutók és segítőik, tudtatok-e/akartatok-e együttműködni, sikerült-e esetleg segíteni egymást, és bíztatni egymást? Mennyire sikerült a Rendezőségnek és a GOMU-nak érdemi energiát fordítani arra, hogy az esemény nyitása/zárása/díjkiosztója lehetőleg VB-színvonalú élményeket adjon az ultrafutóknak?

Nemes László: – Szóval egy kicsit komplexen tudok válaszolni ezekre a kérdésekre.

A szervezéssel kapcsolatban alapvetően az látszott, hogy nem az első versenyük volt, tehát volt tapasztalat mögötte, ugyanakkor ha a világszínvonalhoz viszonyítom, akkor inkább egyfajta olaszos stílus jellemezte az egészet. Ezt nem negatív vagy pozitív értelemben mondom, egyszerűen így lehet a legjobban leírni: lazább, kevésbé feszesen szervezett volt.

Ez már a nyitóünnepségen is érződött, amit egy kosárlabda-csarnokban tartottak. A körülmények nem voltak kifejezetten kényelmesek, és az egész inkább volt barátságos, mint protokollárisan kidolgozott. A frissítés is egyszerűbb volt, műanyag poharakban kínálták az italokat, snackeket, ami inkább egy kezdetlegesebb megközelítést tükrözött. Ugyanakkor a szervezők nagyon kedvesek voltak, és a hangulat alapvetően pozitív maradt.

A verseny alatt már stabilabban működött minden. A frissítés rendben volt, előfordult, hogy egy-egy dolog – például banán – éppen elfogyott, amikor odaértem, de ezek inkább apróbb fennakadások voltak. Ami számomra fontos volt, az folyamatosan rendelkezésre állt, például a rizs, ami végig nagy segítséget jelentett.

A szervezés kapcsán annyit még megjegyeznék, hogy bizonyos szakaszokon, főleg éjszaka, voltak olyan benyomásaim, hogy a kontroll nem volt mindenhol teljesen szigorú. Ezt nem szeretném részletezni, de inkább kisebb hiányosságokként fogalmaznám meg, ami szintén ebbe a lazább szervezési stílusba illeszkedett.

A helyszínnel kapcsolatban Milánó belvárosában nem töltöttem sok időt, mert szinte azonnal a saját szállásomra mentem, amit nem a szervezők ajánlottak, hanem egy Airbnb volt. Utólag azt gondolom, hogy ez nagyon jó döntés volt: csendes, nyugodt környezetben volt, nagyjából 3-4 kilométerre a verseny helyszínétől.

A verseny előtti napokban többször is mentem arra futva vagy gyalog, így volt lehetőségem egy kicsit megismerni a környéket. Nem klasszikus turistás élmény volt, hanem inkább egy autentikusabb városrészbe láttam bele, ami nekem kifejezetten tetszett. Beültem kisebb helyi helyekre is, például sajtbárokba, ahol nagyon finom ricottát és olívabogyót kóstoltam, így egy kicsit az olaszos életérzésből is tudtam meríteni.

A verseny után viszont már nem maradtunk. Az eredményhirdetést követően a családommal és az edzőmmel egyből indultunk a repülőtérre, mert fontos volt számomra, hogy minél hamarabb otthon, a saját környezetemben tudjak regenerálódni.

A többi ultrafutóval kapcsolatban verseny közben voltak kapcsolódások. Akiket ismertünk, köszöntöttük egymást, váltottunk pár szót, és ahogy telt az idő, ezek egyre inkább biztatássá alakultak. Egy ilyen hosszú versenyen sokat jelent egy-egy szó, egy-egy visszajelzés.

Volt egy számomra különösen fontos személyes szál is. Nagyon tisztelem a spanyol Nicolast, akivel többször is találkoztunk a pályán. Sajnos az utolsó órákban egy egészségügyi probléma hátráltatta őt, ami a helyezések alakulására is hatással volt.

Ő így a harmadik helyen végzett, én pedig a másodikon, de őszintén mondom, hogy én őt egy nagyon erős futónak tartom, és emberileg is nagyra becsülöm. Többször beszéltünk a verseny alatt, biztattuk egymást, és a végén is gratuláltunk egymásnak. Ez is jól mutatja, hogy az ultrafutás nem csak verseny, hanem közösség is.

A magyar csapat külön kiemelendő, mert egyszerűen bombajó volt. Egy nagyon összetartó, támogató közeg alakult ki. Marázs Zsuzsival és Fejér Zsuzsival együtt futottunk a 48 óráson, mindkettőjüket jól ismerem, Zsuzsi ráadásul korábban az edzőm is volt. Mindig jó hangulatban telnek a közös pillanatok, és ez most is így volt.

Varga Krisztián is ott volt a 24 órás mezőnyben, aki egy igazi színes egyéniség, és már a verseny elején nagyon jó hangulatot teremtett.

A kísérők fantasztikus munkát végeztek. Nekem az edzőm csak a második nap estétől tudott csatlakozni, addig viszont bármiben kellett segítség, azt azonnal, figyelmesen megkaptam a csapattól. Volt egy nehezebb pillanatom is, amikor a gyomrom nem volt rendben, és egy ponton el is ájultam – akkor az egész magyar sátor ott volt mellettem és segített.

Amikor megérkezett az edzőm, Nándi, az egy igazi fordulópont volt. Olyan állapotban talált meg, ahol szükségem volt a támogatásra, és ő pontosan azt adta, amire szükségem volt: energiát, irányítást és folyamatos biztatást. Ez is kellett ahhoz, hogy végül eljussak a második helyig.

És végül volt egy sajnálatos, a versenytől független esemény is. A hazautazás során a repülőtéren ott hagytuk azt a papírzacskót, amiben a kupáim, érmeim és emléklapjaim voltak. Sajnos a helyszíni információk alapján ezt a takarítás során hulladéknak nézték és kidobták, így ezek elvesztek.

Ez nyilván egy fájó pont, és a felelősséget én magamra vállalom. Ugyanakkor van pozitív oldala is: a szervezők részéről nagyon segítőkészek voltak, és több dolgot már sikerült vagy sikerül pótolni. Az érmeket és az emlékplaketteket újra elkészítik, ezek úton vannak. A korosztályos díjazás egy részét is tudják pótolni.

Az abszolút második helyért járó egyedi serleg az, ami jelenleg még kérdéses, de dolgozunk rajta, hogy valamilyen formában az is újra megszülessen.

KZ: -Szinte teljes beleéléssel issza az ember a soraidat, leírásodat, annyira átélhető az előadás! Mindenek előtt nagy szurkolás azért, hogy a számodra természetesen oly kedves és becses díjak pótlása mind-mind megvalósulhasson az olaszok segítő vendégszeretete által.

Fantasztikus, amit a Magyar Csapatról írsz. Itt tényleg Csapatról volt szó, ez egyértelmű! A két Zsuzsi, Krisztián, az edződ Nándi, a Családod, a segítők, érezhetően mindannyiuk jelenléte aktív és segítő-motiváló hatással volt jelen számodra. Nicolas megemlítésének külön is örülök, hiszen már tavaly Albiban nagy közös élményünk volt látni őt, ahogy szerény és klasszis versenyzést mutatva döntötte meg Max Courtillon 35 évig élt, különösen ikonikus M60 24órás rekordját, most pedig a 48órás versenyszámban ért el korosztályos világcsúcs eredményt. Ha már elkezdtél egy kicsit mesélni a számodra kedves, számodra fontos emberekrő isl, hadd rgadjam meg az alkalmat egy kapcsolódó kérdésre is: Kiket szeretnél egy kicsit kiemeltebben is megemlíteni/bemutatni azok közül, akik a sportpályafutásod vagy akár az eddigi életpályád alakulásában komolyabb jelentőséggel bírnak számodra? Egyúttal kérdezlek még a futáshoz, illetve tágabb értelemben a sporthoz való viszonyulásodról is: Vannak-e a futáson túlmenően is kedvenc sportágaid? Foglalkoztál-e korábban -vagy akár jelenleg is- más sportágakkal is? Megnézel-e mondjuk a TV-ben/Interneten a futástól komolyabban eltérő jellegű sportág versenyének közvetítését? És amennyiben belevihetlek egy kicsit komplexebbnek is tűnő kérdésvilágba: Mit gondolsz a sport és az általános társadalmi élet kapcsolatáról, viszonyáról? Érzel-e esetleg valamilyen kapcsolódást a sport és a kultúra világa között? Kérdezhetném ugyanezt szűkebb körre vonatkoztatva is: kapcsolódás az ultrafutás és a társadalmi élet illetve a kultúra világa között?

Nemes László: – A pályafutásom elején volt néhány olyan ember, akik irányt mutattak és kapaszkodót adtak. Kezdetben Csécsei Zoltán és Maráz Zsuzsanna voltak a legmeghatározóbb példaképeim. Zolival több alkalommal is találkoztam különböző futóeseményeken és előadásokon, és bár csak néhány szót váltottunk, az a pár gondolat és tanács, amit kaptam tőle, nagyon sokat jelentett, és a mai napig igyekszem ezek mentén haladni.

Zsuzsit az eredményei miatt tiszteltem megkülönböztetetten, és ezért is döntöttem úgy, hogy őt választom edzőmnek. Hosszú éveken át dolgoztunk együtt, és óriási szerepe volt abban, hogy az ultrafutás alsóbb szintjeiről eljussak a korosztályomban és a hazai mezőnyben egy magasabb, elismertebb szintre.

Természetesen más futók is hatással voltak rám, nemzetközi szinten is. Az utóbbi időben például Nicolas Martin teljesítménye ragadta meg különösen a figyelmemet. Ő jelenleg egy szinttel előttem jár, és pontosan emiatt jelent számomra komoly motivációt – tudom, hogy nem lesz könnyű megközelíteni az eredményeit, de éppen ezért tisztelem őt nemcsak sportolóként, hanem emberileg is.

Nagyon fontos számomra az is, hogy a versenytársaimmal milyen kapcsolatot ápolok. Egyre erősebb és gyorsabb mezőnyben versenyzünk, ami folyamatosan fejlődésre ösztönöz, miközben évről évre, versenyről versenyre új barátságok is születnek. Igyekszem ezekből a kapcsolatokból energiát meríteni, ugyanakkor vissza is adni, mert hiszek abban, hogy az ultrafutás közössége attól válik igazán értékessé, ahogyan egymáshoz viszonyulunk – és ez az, ami Magyarországot nemzetközi szinten is különlegessé teszi.

Az utóbbi időszakban egy új, meghatározó szereplő is belépett az életembe: az edzőm, Nándi. Szakmailag rendkívül sokat ad, és az ő hozzáállásának köszönhetően még 56 évesen is képes vagyok új szinteket elérni, fejlődni, és olyan dolgokat kihozni magamból, amikről korábban talán nem is gondoltam volna. Nagyon hálás vagyok, hogy így alakult, és hogy együtt dolgozhatunk.

A sporthoz való viszonyom természetesen nem áll meg a futásnál, bár kétségtelenül ez áll a legközelebb hozzám. Több olyan sportág is van, amit kifejezetten szeretek, akár nézőként, akár korábbi tapasztalatok miatt. A labdarúgás például ilyen: a UEFA Bajnokok Ligája, a Premier League és a La Liga mérkőzéseit is gyakran követem, sokszor a fiammal közösen. Mivel ő maga is futballista, ez egy különösen fontos közös élmény számunkra, és természetesen az ő meccseire is igyekszem minél többször kijutni.

A kerékpársport is közel áll hozzám: bár nem mélyedtem el benne szakmailag, mégis gyakran magával ragad a versenyek dinamikája és a küzdelem látványa. Emellett a kézilabda is meghatározó része volt az életemnek, hiszen fiatal koromban egészen ifjúsági szintig jutottam, és a Budapesti Honvéd csapatában játszottam szélsőként. Akkoriban a futás már az edzéseink szerves része volt, ami később is komoly alapot adott számomra. A kézilabdát ma is nagyon szeretem, bár ritkábban nézem, mert rendkívül intenzív és érzelmileg is megterhelő sport számomra, különösen a nemzetközi mérkőzések során.

A sport és a társadalmi élet kapcsolata véleményem szerint egyre szorosabbá és egyre nyitottabbá válik. A mai, főként városi életforma sokakat ülőmunkára vagy otthoni munkavégzésre kényszerít, és ebből természetes módon következik az igény a mozgásra. Ez egy pozitív folyamat, hiszen egyre többen fordulnak a sport felé. Ebben a futás különösen fontos szerepet játszik, mert könnyen elérhető és egyszerűen elkezdhető mozgásforma.

A szabadidősport fejlődése jól látható a mindennapokban is: egyre több embert látni futni, edzeni, szabadtéri parkokat használni. Ez nemcsak az egyénekre hat inspirálóan, hanem társadalmi szinten is formálja a szemléletet.

A sport és a kultúra kapcsolata szintén erősödik. A sport ma már nemcsak teljesítményről szól, hanem történetekről, emberi sorsokról, amelyek megjelennek könyvekben, előadásokban, beszélgetésekben és médiatartalmakban is. Én magam is szívesen olvasok sporttal, mentális felkészüléssel vagy táplálkozással kapcsolatos könyveket, és jelenleg főként podcast beszélgetéseken keresztül kapcsolódom ehhez a világhoz. Ugyanakkor bízom benne, hogy a jövőben számomra is egyre több lehetőség nyílik ezen a téren.

Ha az ultrafutásra szűkítjük ezt a kérdést, akkor egy szűkebb, de nagyon különleges közegről beszélünk. Bár nem tartozik a tömegsportok közé, a futótársadalom jelentős része mégis valamilyen módon kapcsolódik hozzá. Éppen ezért fontosnak tartom, hogy az olyan szervezetek, mint a Magyar Atlétikai Szövetség, tudatosan építsék és kommunikálják ezt a területet. Az ultrafutók ugyanis nemzetközi szinten is kiemelkedő eredményeket érnek el, és ezek a sikerek megérdemlik a szélesebb nyilvánosságot. Nemcsak az eredmények bemutatása fontos, hanem maguknak az embereknek a történetei is, hiszen ezek adják a sport valódi értékét.

Úgy gondolom, hogy erre egyre nagyobb az igény is: az ultrafutók sokak szemében különlegesek, miközben valójában hétköznapi emberek, akik nem hétköznapi teljesítményt nyújtanak. Ha ezt sikerül még jobban láthatóvá tenni, az nemcsak az ultrafutásnak, hanem a sport egészének és a társadalomnak is értéket adhat.

KZ: – Majdnem elfelejtettem megkérdezni: Ha már ultrafutás és matek: ha volt időbeli kilométer terved, akkor azt mennyire sikerült teljesítened a valóságban a versenyen? Esetleg a 240,800 + 186,265 km-esnaponkénti eredmény fedi az előzetes elképzelésedet?

Nemes László: -A verseny előtt volt egy nagyon konkrét célom: mindenképpen szerettem volna elérni a 240 kilométert a 48 órás teljesítés első 24 órájában. Ez számomra egy fontos határ volt, hiszen ezzel

nemcsak az addigi, 239 kilométeres egyéni csúcsomat akartam megdönteni, hanem egy magasabb

szintre is szerettem volna lépni.

A verseny elején kifejezetten jól haladtam, és úgy éreztem, hogy a tempó és az állapotom is lehetővé

teszi ennek a tervnek a megvalósítását. Végül sikerült is teljesítenem ezt a célt, hiszen 240,8

kilométerig jutottam az első 24 órában, ami még annál is valamivel több volt, mint amit eredetileg

kitűztem magam elé. Ha a teljes körökkel számolunk, ez valójában még egy kicsivel magasabb értéket

jelentett, nagyjából 241,5 kilométer körül értem el a 24 órás pontot.

Úgy gondolom, hogy ebben akár még több is benne lehetett volna. A 24 óra után történt egy olyan

váratlan, kiesést okozó esemény, ami megszakította a ritmust, és ebben az időszakban nem tudtam

úgy haladni, ahogyan terveztem. Ha ez nem történik meg, reálisan benne lett volna, hogy még tovább

tudom növelni ezt az eredményt, akár az előzetesen elképzelt szint fölé is.

Összességében azonban elégedett vagyok, mert a fő célomat sikerült teljesíteni: átléptem azt a határt,

amit korábban kitűztem magam elé, és ezzel egy fontos lépést tettem előre a saját pályafutásomban.

KZ: -Egyúttal itt a beszélgetésünk végefelé kérdeznélek, hogy volt-e még olyan, számodra fontos, kedves, kiemelt jelentőségű momentum, amit szeretnél még külön is megosztani az olvasókkal?

Nemes László: -Ez a verseny egy életre beleégett a sejtjeimbe… ezt kerestem eddig az ultrafutó pályafutásom során.

Remélem, és hiszem, hogy még tartogat újabb csodákat számomra ez a sport.

KZ: -És van pár személyesebb jellegű kérdésem, melyekre kedved szerint válaszolj, kérlek. Bizonyára

érdekli a hallgatóságot, és találnak tanulságot is a válaszaidban,

Mit csinálsz szívesen, ha nem futsz éppen?

Nemes László: -Edzéseket írok, olvasok és a telkünkön dolgozom vagy pihenek.

KZ: -Talán szívesen vesznek tőled egy-két ötletet az olvasók szabadidős ajánlásképpen: Vannak esetleg olyan kedvenceid a művészet-szórakozás világából, akiket szívesen ajánlanál, akár az irodalom, akár a zene, akár a képzőművészet, akár a film/színház világából? Bármi, ami számodra kedves/fontos…

Nemes László: -Szerintem ez egyéni érdeklődési kör …. Engem a természet és annak közelsége ami lenyűgöz, magával ragad és hívogat. Ez a legerősebb töltés számomra.

KZ: -Olvasható rólad, hogy a jótékonyság, mások támogatása is fontos számodra. Pár gondolatot

megosztanál velünk ezzel kapcsolatban?

Nemes László: -A jótékonyság és mások támogatása számomra egyre fontosabb szerepet kap, és már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy miként tudnék tudatosan kapcsolódni olyan szervezetekhez, akiknek valóban szükségük van külső segítségre – hasonlóan ahhoz, ahogyan nekem is szükségem van

támogatásra a sportpályafutásom során.

Úgy érzem, most jó irányt vett ez a folyamat, hiszen a Kölykök a Hátsó Udvarból KAHU Egyesület-tel

közösen elkezdtünk egy együttműködést, amelyben mindkét fél nyitottan és elkötelezetten vesz részt.

Az első konkrét lépés ehhez egy nehéz helyzethez kapcsolódott: a 48 órás világbajnokság után sajnos

elveszítettem azokat a tárgyakat – érmeket, kupákat, felszereléseket –, amelyeket a versenyen

kaptam.

Ezt a helyzetet azonban igyekeztem pozitív irányba fordítani, és úgy döntöttem, hogy ami megmaradt

– például egy cipő, egy póló és a rajtszám –, azt jótékonysági célra ajánlom fel. Ezekből befolyó

összeget a KAHU Egyesület támogatására fordítjuk, így a veszteségből végül egy segítő szándékú

kezdeményezés született.

A jövőben is szeretném ezt az irányt erősíteni: a versenyeimhez kapcsolódóan is célom, hogy ez az

együttműködés megjelenjen, és hosszabb távon is értéket tudjunk teremteni közösen. Emellett más

formában is igyekszem hozzájárulni a közösséghez. Nemrég például a Balatonfüredi Futómajálison

volt lehetőségem arra, hogy a gyerekversenyek dobogós helyezettjeinek én adhassam át az érmeket.

Nagyon fontos élmény volt számomra, hogy néhány szót válthattam velük, és bízom benne, hogy ezek

a pillanatok motivációt és inspirációt adtak számukra.

Hosszabb távon is szeretném ezt az utat járni: a futás népszerűsítése, a fiatalok ösztönzése és a

közösségi értékek erősítése mind olyan célok, amelyek közel állnak hozzám. Úgy érzem, hogy az

eredményeim révén egyre nagyobb figyelmet kapok, és ezt a figyelmet szeretném jó ügyek

szolgálatába állítani. A jótékonyság számomra nem egy egyszeri gesztus, hanem egy olyan irány, amit

teljes mellszélességgel képviselek, és a jövőben is szeretnék tovább erősíteni.

KZ: -Vannak ultrafutó tanítványaid, akik számodra fontosak, minden értelemben. Egy pár gondolatot ha megosztanál velünk ebből a világból is…

Nemes László: -Igen, vannak ultrafutó tanítványaim, és számomra nagyon fontos, hogy ne csak edzéstervet adjak át nekik, hanem azt a szellemiséget is, amit én magam is képviselek. Hiszek abban, hogy a tapasztalat és a mögöttem lévő évek nemcsak szakmai alapot adnak, hanem egyfajta hitelességet is, amire lehet építeni.

Azt látom, hogy ez a hozzáállás kezd visszaköszönni az ő teljesítményükben is. Különösen jól

megmutatkozott ez az NN Ultrabalaton idei, jubileumi versenyén, ahol a futóim közül többen is rajthoz álltak. Az a mentális felkészültség, amit igyekeztem átadni – az önbizalom, a bátorság és az a fajta belső tartás, ami az ultrafutáshoz szükséges –, egyértelműen megjelent náluk a pályán.

Öt futóm indult ezen a versenyen, és közülük négyen sikeresen teljesítették is a távot. Az az egy

versenyző, akinek végül nem sikerült célba érnie, sérülés miatt kényszerült feladni, de az ő hozzáállása

is példaértékű volt – valójában csak egy ilyen külső tényező állíthatta meg.

A legfontosabb számomra az, hogy olyan alapokat tudjak adni nekik, amelyekkel az ultrafutás világa

nem egy elérhetetlen kihívás, hanem egy tudatosan felépített, teljesíthető út lesz számukra. És

nemcsak azoknak, akik már most is ebben gondolkodnak, hanem azoknak is, akik még csak

kacérkodnak a gondolattal.

Az is jól látszik, hogy ennek van egyfajta „húzóereje”: a csapaton belül is egyre többen szeretnének

nagyobb célokat kitűzni. Akik eddig rövidebb távokon indultak, már fél Balatonban gondolkodnak,

mások pedig az egész Ultrabalaton teljesítését tűzik ki célul.

Én pedig igyekszem ezt a folyamatot támogatni, és továbbvinni azt a szemléletet, ami nekem is sokat

adott. Bízom benne, hogy ez a közös munka hosszú távon is eredményes lesz, és hogy a tanítványaim

nemcsak teljesíteni fognak, hanem valóban megtalálják a saját útjukat az ultrafutásban.

KZ: -Van-e üzeneted az ultrafutás iránt érdeklődő ifjabb sporttársak felé?

Nemes László: -Természetesen.

Lepésről lépésre haladjanak, de mindig a legnagyobb önbizalommal.

KZ: -Mit üzensz az 50 pluszos ultrásoknak?

Nemes László: -Az ötven pluszos futóknak elsősorban azt szeretném üzenni, hogy ebben az életkorban is rengeteg lehetőség van még a fejlődésre és a kiteljesedésre. Én magam is ebbe a korosztályba tartozom, és nap mint nap azt tapasztalom, hogy megfelelő hozzáállással, tudatossággal és kitartással igenis lehet előrelépni, sőt, akár új szinteket is elérni.

Az 50 év felettieknek külön öröm lenne számomra, ha minél többen túlszárnyalnák azokat az

eredményeket, amelyeket én ebben a korosztályban elértem. Őszintén mondom, hogy szívből tudnék

gratulálni minden ilyen teljesítményhez, mert ez nemcsak egyéni siker, hanem közös előrelépés is a

korosztály számára.

Az 55 év felettiek csoportjában, ahol jelenleg én is versenyzem, igyekszem a saját eszközeimmel és

munkámmal hozzájárulni ahhoz, hogy minél közelebb kerüljek a meglévő legjobb eredményekhez, és

ha lehet, túl is szárnyaljam azokat. Nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is motivál, hogy méltó

módon képviseljem ezt a korosztályt és Magyarországot.

Összességében azt gondolom, hogy ebben az életkorban már nemcsak az eredmények számítanak,

hanem az is, hogy példát tudjunk mutatni egymásnak: kitartásból, alázatból és abból a fajta örömből,

amit a futás adni tud.

KZ: -Van-e kapcsolatod a 65 év feletti, idősebb korosztályos ultrafutókkal? Esetleg megragadott-e bármi az ő tapasztalataikból, tanulságképpen?

Nemes László: -Remélem, amíg csak élek, tudok futni…és követni Őket.

KZ: -És a befejező, talányos kérdés: Célok és álmok a közeli és távoli jövőben, akár az ultrafutásban, akár az életben?

Nemes László: Sok sok futót eljuttatni a céljaik eléréséhez.

Népszerűsítése az ultrafutásnak és annak mentalitásának.

Egyéni célom, hogy mindig méltón képviselhessem a magyar színeket a nemzetközi ultrafutó

megmérettetéseken.

Köszönöm szépen a kérdéseket!

KZ: -Úgy érzem, ennél nemesebb gondolatokkal nem is zárhatnánk ezt a beszélgetést! Köszönet és gratuláció Lacinak! És bízom benne, hogy a fentiek elég motivációt adnak ahhoz, hogy minél többen felhúzzátok a futócipőt és irány a futópályák világa…